Takáts Gyula Emlékház

„Kedves vendégeink, kedves barátaink…

hát eljutottunk ide is… hogy a Takáts Gyula Emlékház fennállásának 15. évfordulóját ünnepeljük.

Bizony, már ez a 15 év is nagy dolog… de én tudom, hogy ez az emlékház – szándékban és lélekben – valójában ennél sokkal idősebb… mert az emlékház gondolata már a nyolcvanas évek legelején megszületett Takáts Gyulában.

Hogy miért pont akkor, annak nagyon sok személyes oka van… Takáts Gyula ’73-tól alig tíz év alatt három igen-igen fontos embert veszített el, akiknek az élete szorosan összefonódott ezzel a házzal: ’73-ban meghalt az édesanyja, akinek örökségéből újult meg ez a ház… ’77-ben elveszítette azt a társat, Loncikát, akivel több mint húsz évig éltek és teremtettek itt egy szép és nyugodt alkotói közeget… alig három évre rá pedig Emilt, ahogy ő nevezte, ikeröccsét, akivel együtt ültették a kert két ékességét, a két diófát, akik bizony gazdáikkal együtt vesztek el, az egyik betegségtől sújtottan, a másik fatális tévedésből…

Amikor az ember ennyi súlyos veszteséggel találkozik, joggal retten vissza: mi lesz így, hova tűnik el ez a sok érték, a szellem, a lelkület, a szép és gazdag élet megannyi nyoma… hova tűnik el az EGÉSZ…

Ahogy egyik gyászversében írja:

…Csak viszi
a semmi és a lényeg
úszik, akár a holdfény
és még a helye sem éget!

És joggal ébred fel az emberben a vágy: megtartani, a maga teljességében megőrizni azt, amit csak lehet.

Polgári attitűd ez. Egy múzeumigazgató attitűdje. Az értéket nem szétszórni, hanem kumulálni kell – felnövelni és úgy megmutatni.

Megmutatni, milyen közegben élt egy polgári család, nemzedékről nemzedékre szállt és gyarapodó könyvtár, tárgyak, képek, zene, tudomány és művészet között… megmutatni, milyen az a közeg, amelyben egy vidéken élő gondolkodó és alkotó ember inspirációt talál, kellő ihletet az elmélyülésre és biztos, érett ismereteket a világra nyitáshoz.

Emlékszem, milyen aggódva vezette elő ezt a gondolatát nagybátyám édesanyámnak, aki hasonlóképpen diszponálhatott a családi vagyon felett, és micsoda megnyugvás volt számára, amikor húgánál a legnagyobb egyetértésre talált.

Hát így született meg, már a nyolcvanas évek elején, családi támogatástól övezve a Takáts Gyula Emlékház gondolata, s innentől kezdve évről évre finomodott, hogyan és miképpen gyarapíthatja majd ez a szeretett város, Kaposvár kulturális életét és lakosságát.

Estéken át feliratoztuk a fényképeket, lajstromoztuk a tárgyakat, rendezgettük a hagyatékot, beszélgettünk arról, kikhez szóljon, milyen rendezvények legyenek, hogyan tölthetnénk majd be élettel és élő, pezsgő kultúrával a házat.

Nagybátyám végrendeletben rögzítette a végakaratát, amely szerint a város legyen az emlékház tulajdonosa és működtetője, és egy – akkor még idegen kézben lévő – lakrész megvételével biztosítsa, hogy a Berzsenyi Társaság mindig otthonra találjon a falai között.

Csakúgy, ahogy a késői éveiben életre hívott Takáts Gyula Irodalmi Alapítványnak is az emlékház lett a székhelye.

Nagybátyám végakaratától egyetlen esetben tértünk el, igen-igen nyomós praktikus és szakmai okokból, mégpedig abban, hogy a felbecsülhetetlen szellem- és kultúrtörténeti értéket képviselő fénykép és levelezési anyag, szakszóval „irathagyaték”, amely mintegy 80 alkotói év gazdag dokumentációját tartalmazza, és nagybátyám szerteágazó kutatási célokra szánta, az emlékházból átkerüljön a megyei levéltárba, ahol maximális feldolgozottsági szinten, védett körülmények között állhat a kutatók rendelkezésére.

Az irathagyaték áthelyezésével felszabaduló helyre pedig egy – az ideig rejtve maradt – ugyancsak páratlan értékű feldolgozott anyag kerülhetett, mégpedig egy folyóirattár, azokból a folyóiratokból, ahol Takáts Gyula ifjúkori versei, illetve a róla szóló kritikák megjelentek.

Végezetül szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik ez alatt a 15 év alatt mindenben igyekeztek Takáts Gyula végakaratát a lehető legjobb tudásuk szerint teljesíteni.

Köszönöm a testvérem, dr. Fülöp Kálmánné dr. Parill Arany áldozatos előkészítő munkája mellett a városi vezetők és döntéshozók, továbbá dr. Csillag Gusztáv, Egerszegi Edit, Gajárszky Vera, Halászné Judit, Szabó Péter, Csóti Csaba, Kiss Norbert Péter, Stamler Ábel, Fehér Zoltán, Baloghné Bíró Mária, Radics Péter, Bengi László, Sárdi Attila, Solymosiné Takáts Sarolta mindenkor segítőkész és elkötelezett munkáját.
Köszönöm a tizenöt év alatt meghívott pályatársak, írók, költők, kutatók, műgyűjtők, előadóművészek, vendégek szeretetteljes részvételét és látogatóink, közönségünk töretlen érdeklődését.

Szívből remélem, hogy a megváltozott körülmények között is értő szívekre és kezekre marad az emlékház ügye és mindenkor maradéktalanul betöltheti majd azt a szerepet, amelyet nagybátyám tervezett neki.

Legyen a Takáts Gyula Emlékház Kaposvár irodalomszerető fiataljainak és lakosainak ikonikus helye még hosszú-hosszú időkön át!

És ha most azt kérdeznék tőlem, milyen mottót ajánlanék ennek az emlékháznak, így válaszolnék:

Takáts Gyula: Csak annyit tégy

Már el nem adhatod soha!
S ha csillaga már nem lehetsz,
csak annyit tégy, a vak enyészet
fölé néhány szót szegezz!
Az okos öntudat és akarat szavát,
hogy nyelvünk és testünk szerint nőve,
mint makk csónakjából a tölgy
bontsunk vitorlát a zord időbe…

Köszönöm a figyelmet!

Isten hozta Önöket!”

Parill Orsolya,
Takáts Gyula jogutódja
Budapest, 2025. 04. 06.